mge_headpicture.jpg
MGE
Régi magyar baromfifajtáink
Régi magyar tyúkfajták
Kendermagos magyar kakas_portré.jpg
Régi magyar tyúkfajtáink két nagyobb csoportját különböztetjük meg. Az egyik a magyar tyúk, mely elsősorban a mai Magyarország különböző vidékein őshonos parlagi tyúkok tenyésztett változata. A másik az erdélyi kopasznyakú tyúk, amely – bár valószínűleg török közvetítéssel a középkorban került Erdélybe és a déli határvidékre – mai formájában a Kárpát-medencében kialakult, önálló fajtának tekinthető. A 19–20. századi tenyésztés eredményeként mindkét tyúkféleségünknek több színváltozata maradt fönn, melyek önálló fajtaként gazdagítják baromfi-génbankjainkat.
A magyar tyúk a középnagyságú, kettőshasznú fajták közé tartozik. A tyúkok súlya 2,0–2,3 kg, a kakasoké 2,5–3,0 kg. Törzsük középhosszú, kissé hengeres. A tyúkok háta egyenes és hosszú, a kakasoké rövidebb és ívelt. Jellemző rájuk a széles, telt és domború mell, a magasan tűzött szárny, a jól fejlett tojóhas, a középhosszú és sárga láb, a test nagyságához viszonyítva túlfejlett faroktollak és a testhez simuló tollazat. Fejük kicsiny, koponyájuk domború, csőrük rövid és erős tövű, szemük élénk. A taréj középnagy és hátranyúló, egyenesen felálló, a tojóké gyakran megdőlt, egyenletesen csipkézett egyszerű fűrésztaraj. Az áll-lebeny finom tapintású és lekerekített, a füllebeny tojásdad alakú és mindenkor teljesen élénkvörös.

A magyar tyúkfajták ismertetése
A magyar tyúkfajták fajtaleírása
01 (20).jpg

Az erdélyi kopasznyakú tyúkra jellemző, hogy nyaka és részben a melle, valamint hasi része is tollatlan. A fejtetőn szintén kevés toll található. Sokféle színváltozatban fordult elő, korábban legelterjedtebb a fehér volt. Testalkata hasonlít a magyar tyúkéra, de annál nagyobb törzsű, hosszabb és tojásdad alakú, melle kerek, mint a vadmadaraké. Szárnya hosszabb és hegyesebb.
Régi magyar pulykafajták
01 (52).jpg
A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobbak. Testük hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, “bibircsek” vannak, melyek puha tapintásúak. A kakasok bibircsei jóval nagyobbak, ingerlésre háromszorosára is megnagyobbodhatnak, miközben halványvörös színük kékesvörössé válik. Jellemző a kakasok mellén kifejlődő szőrpamacs is, amely kisebb mértékben idősebb tojókon is kifejlődik. A sokféle színváltozat közül Magyarországon elsősorban a fehér és fekete, később a bronzszínű fajták terjedtek el. Az ország déli és középső vidékein a rézpulyka (rézszínű pulyka) is gyakori volt.
A pulykák a tavaszi tojóidőszakot követően, a nyár folyamán rendszerint másodszor is tojnak és kotlanak. Ebből a keltetésből származnak a “sarjúpulykák”. Az erősen fejlett kotló hajlamuk miatt mindenféle tojás (tyúk, kacsa, fácán) keltetésére alkalmasak.
Gyöngytyúk
Gyöngytikok12.jpg
Már vadon is többféle színváltozata ismert (szürkéskék, fehér, krém, sárga és ibolya). Testük vízszintes tartású és zárt. Hátuk feldomborodik. Apró, csupasz fejükön sisakot viselnek, amely a kakasoknál nagyobb és meredekebb állású. Áll-lebenyük kétoldali, tömött, fehér színű, a széleken vörös, a tojóknál kifejezettebben lelógó. Arcuk szürkéskék, égszínkék foltokkal, amelyek a nyak felső harmadának csupasz bőrére is átterjednek. A toroktáj bőre kékes ibolyaszínű. Lábai viszonylag rövidek és palaszürkék.
Magyar kacsa
Tarka magyar kacsa (gácsér).jpg
A kacsák koponyája lapos, fejük hosszú. Törzsük hossztengelye egyes fajtáknál (így a magyar kacsánál is) vízszintes, másoknál függőleges. Testük arányos, oldalról téglalap alakú. A háziasítás során színre és testnagyságra egyaránt igen sokféle, egymástól jelentősen eltérő kacsafajta alakult ki. A hímek tollszíne a színes fajtáknál mindenkor díszesebb.
A magyar kacsa parlagi fajtának tekinthető, eredeti hazai kacsafajta. Leggyakrabban fehér, ritkábban tarka és barna színben ismeretes. Testsúlya alapján a kisebb testű kacsafajtákhoz tartozik. Végtagjai rövidek, csőre színe a fehér változatnál sárgásvörös, a tarka változatnál szürkészöld, sárga pigment nélküli.
Magyar lúd és fodros tollú változata
Fodrostollú magyar lúd.jpg
A magyar lúd fehér, szürke és tarka tollszínben, valamint fodros tollú változatban fordult elő. A hazánkba került külföldi fajtákkal történt kereszteződés útján jött létre.
Fehér változata volt a leggyakoribb. Csőre narancssárga, idősebb korban sötétebb. Lába vörös színű. Középnagy testű, tojója 5–6, gúnárja 6–8 kg súlyú. Törzse hosszúkás és közepesen mély. Melle telt és gömbölyű, háta hosszú, széles és egyenes, csak enyhén és egyenletesen lejt hátrafelé. A gúnár nyaka hosszú, erős, enyhén ívelt. A tojó nyaka rövidebb, vékonyabb és kevésbé ívelt. Lábai erőteljesek.
A magyar lúd fodros tollú változata a Kárpát-medence egyik különlegessége. Látványos, testtől elálló tollazata miatt előszeretettel tenyésztették hazánk egyes vidékein. Erdélyben ma is elterjedt. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartjuk fönn.
Parlagi baromfi
Libák_Úszékely_170.jpg
Az MGE több alkalommal vizsgálta és dokumentálta a régi magyar baromfifajták ma még föllelhető parlagi változatait a Kárpát-medencében. Az erről készült útleírásokat A BAROMFI című szaklap nyomán mutatjuk be.

A magyar parlagi baromfi nyomában. I. Erdély, 2003.
Fotók: Kisné, Do thi Dong Xuan
Fotók: Szalay István
A magyar parlagi baromfi nyomában. II. Erdély, 2003.
Fotók: Kisné, Do thi Dong Xuan
Fotók: Szalay István
A magyar parlagi baromfi nyomában. III. Erdély, 2004.
Fotók: Kisné, Do thi Dong Xuan
Fotók: Szalay István
A magyar parlagi baromfi nyomában. IV. Vajdaság, 2007
Fotók: Kisné, Do thi Dong Xuan
Fotók: Szalay István
A lapot szerkeszti dr. Szalay István társelnök
Utolsó frissítés: 2021. november 24.